A Dada

„Egyetlen éles sikoly az egész darab.” írta Fenyő Miksa A dadáról, amely a fővárosba keveredett, megesett parasztlány csendes kálváriáján keresztül mesél a nyomor és a jólét kiszolgáltatottságáról. Az 1902-es darab bemutatása a maga korában szinte forradalmi tettnek számított a társadalmi különbségek leplezetlen ábrázolásának köszönhetően: a földszint hátsó sorai és az erkély közönsége tombolva ünnepelték, a páholy módosabb nézői tüntető távozásukkal adtak hangot felháborodásuknak. Bródy szociális érzékenysége azonban már ebben, a színműírói karrierjét elindító drámában is túllépett azon, hogy Bolygó-Kiss Erzsébet történetében pusztán a romlatlan, naiv, ártatlan természetesség felmorzsolódását ábrázolja egy a természettől elidegenedett, a jólét hiúságai körül forgó, romlott közegben. Ahogy Ignotus írja, a Bródy által megragadott szociális kérdéshez a példát „valahonnan a hangyák világából kell venni, kik másfajta hangyákat hurczolnak rabságba munkásul, fejős tehénül, sőt dajkául is, de közben maguknak is keservesen meg kell dolgozniok az életért, gyüjteni, fáradni és reszketni az eltaposástól.” S hogy miben áll Bródy drámájának elsöprő ereje? A tragikus ívű címszerep mellett talán abban, ahogy szintén Ignotus írja, hogy Bródy „a némák tolmácsa: meg tudja látni másokban s beszéltetni is tudja az érzéseket, melyek azokban csak tompán élnek s kifejezetlen maradnak.”