Az Ember, Az Állat És Az Erény

A Nobel-díjas szerző 1919-es darabja, Az ember, az állat és az erény groteszk példázat a házastársi hűségről, a morális viselkedés lehetőségeiről egy fonákjára fordított szerelmi háromszög-szituációban.

A történet
Perella hajóskapitány gyakran hónapokig úton van, és amikor egy-egy éjszakát otthon tölt, akkor is inkább bezárkózik a szobájába, és kerüli a feleségével való találkozást. Csoda-e, ha az asszony másnál keres vígasztalást? Kárhoztathatja-e bárki a házitanárt, hogy megsajnálta az elhanyagolt, síró asszonyt? Nyilván nem. Vagy legalábbis addig nem, amíg az eset ki nem derül. Pirandello vígjátékában ugyanis az erkölcsi normák másként működnek férfinál és nőnél. Hiába tudja mindenki, hogy a kapitánynak egy másik városban szeretője és egész kis családja van, mégis a feleségét fenyegeti a közmegvetés, mert letért a hűség útjáról. És amikor beköszönt a nem várt gyermekáldás, asszony és szerető ismét csak tisztességtelen megoldások közül választhat. El kell érniük, hogy az egyetlen éjszakára hazaérkező kapitány teljesítse férji kötelességét, és így az ő számlájára írhassák a születendő gyermeket.

Paolino tanárt, a szorult helyzetbe jutott szeretőt Zayzon Zsolt formálja meg. Őt a tavalyi évadban már több nagy szerepben is megismerhette a miskolci közönség.

Én azt tapasztalom mostanában – egyre többször - , hogy amikor az emberek hibát követnek el, nem kérnek bocsánatot, hanem valamilyen elméletet gyártanak maguknak saját maguk mentegetésére. Megszűnt az, hogy beismerjük, ha hibáztunk, és vállaljuk a felelősséget. Ez ma valahogy általános tendencia, társadalmi szinten is. Paolino szerepében is az fogott meg, hogy ez az ember elkövet egy hibát, és amikor következménye lesz, legyárt egy logikailag precízen végigvezetett elméletet. A kapitányra hárít minden felelősséget. Szentül hiszi, hogy neki semmi köze az egészhez, egy pillanatig se akarja beismerni, hogy ő is hibás lehet. Tulajdonképpen ez érdekel a legjobban benne: hogy lehet színpadilag megfogalmazni ezt a folytonos felelősség-áthárítást, azt, hogy mindig mindent másra kenünk.

A kapitány feleségét, az erényes Perellánét Györgyi Anna alakítja, aki idén szerződött a társulathoz, de a közönség már tavaly is láthatta a Vágy villamosa előadásában.

Nagyon örülök, hogy ez végre egy vidám darab, rég játszottam ilyenben. Pontosabban vidám és szomorú, olyan emberi. Szeretem a tragikomikus dolgokat, ha egy figurát lehet sajnálni is, meg nevetni is rajta... Egy házasságot mindig két ember ront el. Én nem hiszek abban, hogy az általam játszott feleség egy áldozat, ő is kihasználja a helyzetet, a férfiakat, csak áldozatként van beállítva, szinte mártírként... Az a jó, ha van titka a figurának, ha nem tudjuk pontosan eldönteni, hogy milyen is valójában; a néző pedig azt gondol róla, amit akar, a saját élettapasztalatából kiindulva.
Csankó Zoltánnal már játszottam együtt az Arany János színházban, az Énekes madárban, akkor is egy párt alakítottunk. Kitűnő humora van, és sokat nevettünk, pont úgy, mint most. Zayzon Zsolttal most próbálok először, és örülök neki. Ő az előadás motorja, fantasztikus lesz benne. Jó a csapat, a rendező, nagyon jó hangulatúak a próbák, és ez nekem fontos: nem hiszem, hogy erőből lehet művészetet csinálni.”


Perella kapitány szerepét Csankó Zoltán játssza, aki vendégként lép fel Miskolcon.

Minden emberben vannak vulkánok, kiben több, kiben kevesebb. Van, akiben csak pöfög, másból állandóan kitör... Ez a kapitány olyan, akiből folyamatosan kitör. Én a civil életben elfojtom, csak kis pöfögéseim vannak, a kapitány viszont mindig mindent helyrerak. Ilyen alkat. És azt keresem magamban, hogy mi lenne, ha én is állandóan megmondanám a véleményemet. Azt hiszem, nagyon rossz helyzetbe kerülnék egy csomó esetben.


Szabó Máté, rendező:

Ebben a darabban van egy alapprobléma, egy élethelyzet, amit az ösztönök okoznak, de ezt csak egy még nagyobb bonyodalom árán lehet helyrehozni, ha egyáltalán sikerül. Olyasfajta olasz darab ez a múlt század elejéről, ami egyrészt filozofikus, másrészt pedig erősen tartalmazza a vásári, ősi komédia elemeit. A commedia dell’arte-ig nyúl vissza – más, mint az volt, de ugyanúgy éles és sarkos, egyszerűen tettenérhető helyzet- és jellemkomikummal működik. Előnyös helyzetbe hozza a színészeket. A kiindulópont adott; hogy aztán az ember milyen mélységig boncolja, az az egyéni és közös kreativitás függvénye.