Don Perlimplin / Don Cristobal

Kortárs operát nézni és hallgatni jó, mi több, élvezetes. Bizonyítékul álljon itt Vajda János régóta várt, a szerző kívánságára közösen bemutatott két műve, melyek Federico García Lorca bábjátékai alapján készültek. Az eredeti drámaszövegek nem kapcsolódnak egymáshoz, de Vajda egyfelvonásosai ikerdarabként, egy történet két olvasataként kerülnek színre. Mindkettő az öregedő férfi és a fiatal lány szerelmét meséli el, de míg az egyik szomorú, a másik vidám játékként teszi ezt. A Don Perlimplín és a Don Cristóbal így egyszerre működik párként és ellentétpárként, a tematikus és zenei hasonlóságokon túl egymás tükörképeként reflektálnak a szerelem komikus és tragikus oldalára. A házasság mindkét történetben halálhoz vezet ‒ Lorca olvasatában ilyen árat kell fizetnie az idősödő férfinak, ha fiatal feleséget választ. Míg azonban a tragikus belátás, miszerint sosem tudja majd boldoggá tenni ifjú párját, Don Perlimplínt az öngyilkosságba hajszolja, addig a Don Cristóbal felszarvazott címszereplője a legszebb vígoperai hagyományokhoz illően végül megpukkad mérgében. A fiatal feleség mellett tehát biztosra vehető az idős férj halála, de ugye nem mindegy, hogy miként jutunk el odáig?!


Vajda János zeneszerző szinopszisai:

DON PERLIMPLÍN

Don Perlimplínt, a magának való idős agglegényt szolgálója, Marcolfa ráveszi, hogy házasodjon meg, mert ő bármikor meghalhat, és akkor ki fogja gondját viselni? A szomszédban lakó gyönyörű, fiatal Belisa igent mond Perlimplínnek, mert anyja meggyőzi, hogy gazdag öreg férje mellett gyöngyélete lesz. A nászéjszakán két kobold jelenik meg a színen, függönyt húznak a szoba elé, és a titokról énekelnek. Mire hajnalban széthúzzák a függönyt, az ablaknak támasztott öt létra és a rájuk tűzött öt kalap mutatja, hogy Don Perlimplínt már ötször felszarvazták. Ő azonban nem haragra gerjed, hanem halálos szerelemre. Marcolfát emészti az önvád. Belisa lángoló leveleket kap egy titokzatos férfitől, aki arcát eltakarva, vörös köpenyben tűnik fel az erkély alatt. Belisa nem titkolja férje előtt, hogy heves szerelemre lobbant. Perlimplín megérti, hiszen ő írta a leveleket, és amikor a koboldoknak a vágyról szóló éneke után Belisa sóváran várja a szép ifjút a holdsütötte kertben, ő öleli át hátulról. Belisa undorodva föleszmél, Perlimplín pedig tőrt rántva elindul, hogy leszámoljon riválisával. Mikor vörös köpenyes szerelme előtámolyog a kert mélyéből, és melléből kihúzza a tőrt, Belisa rádöbben, hogy férjét tartja karjai közt, aki mindig szeretni fogja a halottak örök szerelmével. De hol az ő szerelme, Belisáé? A történet a két kobold dalával zárul, az egy faágon nőtt két falevélről.

DON CRISTÓBAL

Mielőtt a színjáték elkezdődik, a társulat igazgatója durván kioktatja a Költőt, hogy a gonoszság a törvény, a költészetre nem jön be a közönség. Előszólítja szereplőit, Don Cristóbalt és Rositát, aki nem köntörfalaz: férj kell neki, kemény férfi, de tüstént.
A tompa agyú és hatalmasra felfújt Cristóbal ellenben nehezen fogja fel, hogy ő most orvos, és meg kell házasodnia, ehhez pedig először is pénzre van szükség. De amikor fölfedezi a lába közt himbálódzó hatalmas fütyköst, tüstént nekilát, és a betegből kiveri az összes pénzét. Ezután elkezdődik az alkudozás az örömanyával: mennyiért adja a lányát. A pénzben meg is egyeznének, de amikor az anya ráadásnak még egy csacsit is kér, Cristóbal előkapja a fütyköst, amit azonban Rosita a férfiasság olyan jelének ért félre, hogy máris hívhatják a papot. Az esküvői fényképhez a Költő fűzne ugyan néhány megjegyzést, de az Igazgató belefojtja a szót. A nászéjszakán Cristóbal erejéből csak részeg gajdolásra futja. Rosita kirohan az éjszakába, és szerelmi szomját panaszolja. Sorra érkeznek a vigasztalók, először a Táncos, vörös köpenyben, aztán a darab elején megvert Beteg, utána a Költő, majd a Direktor, végül egy Klarinétos, egyenest a zenekari árokból, és hangszerével álomba bűvöli Rositát. Az idillbe az Anya tör be a hírrel: Rositának gyereke lesz, sőt már meg is született az első fiú, aztán sorra potyog a többi, egészen ötig. Erre már Cristóbal is felébred. Előbb csak szópárbajt vív a Kórussal a gyerekek apjának kilétéről, de aztán már nem bír magával: üti-vágja, akit ér. A Direktornak kell közbeavatkozni: kihúzza a dugót, és Don Cristóbalból kimegy a levegő, összelappad. A Költőnek ehhez is volna hozzáfűzni valója, de a Direktor most is letorkolja: „Hülye holdkóros! Pofa be! Finálé!”