A Hoffmann meséi egy varázslatos, befejezetlen opera, amely számtalan értelmezési lehetőséget és variációt enged rendezőnek, karmesternek egyaránt. Egy töredezett, többféle világot, kort, társadalmi osztályt, misztikumot, szerelmi viszonyt, de legfőképp egy alkotó-művész belső világát, démonjait, vágyait megmutató mű. Egy művészt általában valamiféle hiány működtet. Ebből fakad közlési kényszere. E hiány által teremtett űrt próbálja meg alkotással, ábrándokkal, fantáziával betömködni. De olyan ez, mint az a fajta szomjúság, amit semmilyen féle ital nem tud elapasztani.
A művész valójában a szerelmet szereti, abba szerelmes, azt keresi, és ezt az ábrándot látja bele megannyi különböző nőbe, nőalakba, múzsába, de a szerelme mindig kielégületlen marad, a hiány az örök vágyakozás.
E darabba elképesztően változatos élethelyzetek vannak belesűrítve. Mintha párhuzamos univerzumok nyílnának meg, ahol különböző élet-lehetőségekbe pillanthatunk bele.
A kottára annak idején egyedi felirat került: Opéra Fantastique, azaz fantasztikus opera. S ha ma beülünk egy Hoffmann előadásra a világ bármelyik pontján, minden bizonnyal meglepetés fog érni, ugyanis nincs két operaház, ahol ugyanaz az opera hangozna el. Talán a Miskolci lesz: az igazi.