Amikor nem szeretjük a percet, ami meghozza csendet.
Vannak alkalmat nyújtó évfordulók, mint egy harminc évvel ezelőtt megjelent lemez. Vannak speciális poénokra alkalmat kínáló helyszínek (például az Operaház a Bál az Operában koncert-előadáshoz). És van, ami mindig és mindenhol érvényes. Például „a könnyű, de igényes szórakoztatás” a KFT-től 2015 januárjában, a miskolci Nemzetiben.
Azért az felülmúlhatatlan poén – és mégis, teljesen rendjén való –, hogy a KFT együttes adta az első könnyűzenei koncertet az Operaház patinás falai között, amin ráadásul még a főigazgató is dalra fakadt, méghozzá a ház megnyitásának 130., a zenekar Bál az Operában című lemeze megjelenésének 30. évében.
Na de miért is kellene felülmúlni?
Bár a hely szelleme meghatározó volt a produkció létrejöttében, az máshol is, ugyanúgy megismételhető. Ez a máshol egyelőre csakis Miskolcot jelenti, az „ugyanúgy” pedig kicsit árnyalandó.
– Jó húsz évvel ezelőtt együtt csináltuk Márton Andrással, a KFT együttes dobosával, az első internetes színházat, innen az ismeretség – mondja a szakmai kapcsolatról a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója, Kiss Csaba. Ez könnyítette a meghívást. Az ok viszont ennél is egyszerűbb. – A mai 40-50-es generáció számára meghatározó volt a KFT zenéje, és a régi dalok nem nosztalgikus újrahallgatása mellett bizony jó lenne ezt megmutatni a mai fiataloknak – a gyerekeinknek.
Mivel az operaházi apparátus megfizetése kivitelezhetetlennek tűnt, adott volt a feladat: meg kellett találni mindenkinek a miskolci párját. Így került a programba a színház énekkara és két balettművésze, Szabó Levente és Szűcs Boglárka, a Fráter gimnázium kórusa, és az operaházi főigazgató, Ókovács Szilveszter helyett a Miskolcon gyakran vendégszereplő Dániel Gábor.
– A jegyek 80 százaléka két nap alatt elfogyott, pótszékes teltházas az előadás. És számomra ez a fontos: hogy ez egy valódi esemény. Ilyen volt a Presser-műsor és ilyen lesz a Hobó-est is. Egyik sem csak koncert, ezeknek a nagyszerű produkcióknak mind van kis színházi kapcsolódásuk is – érvelt még a 22-ei előadás előtt az igazgató.
Ezt a színházi kapcsolatot jól érzékeli a közönség is. Nem egyszerű a pompás neobarokk aranyozott-bársonyozott térben „elengedni a karfákat”, koncertszerűen és nem színházi ütemben tapsolni, megköt a szék, nem lehet ringva együtt sírni és nevetni a szerelmen, ami csak egy masni a szívemen... Na de miért táncol és lebeg a színpad felett a KFT szelleme, ha nem azért, hogy mindezt áthidalja? Persze, hogy nem ezért. Ő csak a színház része. A lényeg az a négy zenész, aki ma is tud mindent, sőt, talán annál is többet és jobban. És persze az a hatszáz ember, aki nem a Toscából kezd dúdolni Cavaradossi nevére, aki már érezte úgy magát, mint macska az úton, akinek mind volt egy vagy több feledhetetlen balatoni nyara, és akinek bizony erősen figyelni kell az orvosnál, hogy ne azt mondja: elfogyott a gyógyszerom.
A Márton András által rendezett előadás koncert is, színház is. Színház, mert a dalok köré font, vagy épp önálló (prózai) jelenetek újabb és újabb árnyalatokat mutatnak meg a jól ismert sorokból. És koncert, mert az ütemre csak beindulnak a fejek, lehet dobolni a páholy könyöklőjén, és mert egy fél másodperces „szünetjel” után úgy kérdez be a közönség: na, milyen volt Afrika?, mintha csak a Balaton-beach-en volnánk.
Ha már Afrika: ahhoz azért ez a négyes kell (mindenki tudja, de illik már leírni: Bornai Tibor, Laár András, II. Lengyelfi Miklós, Márton András), hogy az Afrikát úgy gondolják felfrissíteni, hogy kézenfekvő afrikai zenei elemeket mellőzik, a meglepőnek tűnő magyar népzene viszont végigkíséri a dalt: elvágyódás magyar módra. Ehhez kellett az ötödik, Ökrös Csaba, aki hegedűjén úgy húzza el a nótánkat, hogy az sírhat, aki még nem hallotta…
KFT 30! Bál az operaházban - ez az este olyan színházi koncert, ami egy képzelt operaelőadás végével kezdődik, amikor a láthatatlan közönség tapsol a színpad túloldalán. És ami szűnni nem akaró vastapssal ér véget, ami már rég nem ráadást kér, hanem köszönetet fejez ki. Örömöt, hogy együtt voltunk. Újra, megismételhetetlenül.
(Fotó: Karalyos József)